Annanéni

Békés konfliktuskezelés

Az osztálytanácsról szóló posztomban ígértem, hogy erre visszatérek. A békés konfliktuskezelés módszerét, azaz a „zsiráfnyelvet“ Marshall B. Rosenberg klinikai pszichológus dolgozta ki a hatvanas években. Azóta számos formában vették át pedagógiai szakkönyvek. Én ritkán alkalmazom szó szerint a könyvekben leírt lépéseket; inkább inspirálódóm belőlük, majd úgy formálom át a gyakorlatot, hogy valóban működjön az én osztályomban és a mi közegünkben. A módszer lényege nem a sémák, hanem az attitűd: hogyan bánunk egymással.

Miért közösségi ügy a konfliktus?

Nem szeretem a konfliktusokat a folyosóra vinni. Csak akkor beszélek külön egy-egy gyerekkel, ha ő kifejezetten ezt kéri. Egy osztály közösség, és a közösségekben egyrészt felelősek vagyunk egymásért, másrészt mindenki tanul a konfliktusokból, nem csak az érintettek. A gyerekek életük minden területén találkozni fognak nézeteltérésekkel — ezért fontos, hogy az iskolában biztonságos térben tanulják meg kezelni őket.

Első szabály: nincs ítélkezés

Minden alkalommal elmondom: „Itt senki felett nem ítélkezünk. Mindenki hibázhat, és minden hibából tanulunk.”

Ha valaki felismeri, hogy hibázott, bocsánatot kér, és a másik fél elfogadja ezt, akkor az ügy le van zárva. A gyerekek meglepően érettek: soha nem fordult elő, hogy valakit később csúfoltak volna egy-egy megbeszélés miatt. Képesek továbblépni — a szünetben már újra együtt játszanak.

Hogyan zajlik maga a békés konfliktusrendezés?

A folyamat nálam így épül fel:

1. A konfliktust bedobják a postaládába. Így mindig van idő, hely és mód a megbeszélésre, és senkinek sem kell egyedül maradnia a sérelmével.

2. A „sértett” elmondja, mi történt. Mindenki végighallgatja — kommentár nélkül.

3. Ezután a másik fél mondja el a saját nézőpontját, ezt is mindenki végighallgatja kommentár nélkül.

4. Ha voltak tanúk, ők is elmondhatják, mit láttak.

5. Ezután megkérdezzük a szereplőket:

a „vádlottat”: Miért tetted? Mit szerettél volna elérni?

a „sértettet”: Mit éreztél közben? Mi volt számodra nehéz?

6. Ezután mindkét fél megfogalmaz egy konkrét kérést:

„Kérlek, ne tolakodj.”

„Kérlek, ne húzd le a sapkámat.”

7. A végén kezet fognak, bocsánatot kérnek, és lezárjuk az esetet.

Mit tanulnak ebből a gyerekek?

Ezek a beszélgetések rengeteget adnak nekik. Megtanulják:

– az érzéseiket szavakba önteni,

– a sérelmeiket kimondani,

– a saját felelősségüket felismerni,

– reális kéréseket megfogalmazni,

– megbocsátani,

– új esélyt adni egymásnak,

– és azt, hogy a kapcsolat fontosabb, mint a győzelem.

Egy idő után egészen érett mondatok hangzanak el. Volt egy kisfiú az osztályban, akinek hetente új konfliktusát kellett megbeszélnünk, mert nem tudott veszíteni, és mindig azt akarta, hogy úgy legyen, ahogy ő szeretné. Egy ponton az egyik osztálytársa ránézett és ezt mondta:„ Ha így folytatod, egy idő után nem lesz barátod az osztályban.” Ez hatott. És a legjobb az volt benne, hogy nem nekem kellett kimondanom.