Annanéni

Ma már biztosan tudjuk, hogy kizárólag frontális tanítással nem lehet egy teljes osztálynyi gyerek szükségleteire válaszolni. A frontális óraelemeknek természetesen megvan a helyük: új tananyag bevezetésekor, közös gondolkodásnál, egy olvasmány megbeszélésekor.

Abban a pillanatban azonban, amikor a gyerekek gyakorolni kezdenek, megszűnik az az illúzió, hogy egyszerre, egy tempóban lehet haladni. Ha mindenki ugyanazt a feladatot kapja ugyanannyi időre, akkor lesznek, akiknek túl könnyű – ők gyorsan végeznek és unatkozni kezdenek –, és lesznek, akiknek túl nehéz – ők pedig nem érnek a végére és frusztrálódnak. Ebben a helyzetben egyik csoport sem tanul igazán.

Ahhoz, hogy a tanulás valóban megtörténjen, a feladatokat, olvasmányokat és gyakorlatokat úgy kell megtervezni, hogy

– különböző nehézségi szinteken elérhetők legyenek,

– legyenek kötelező és választható („csillagos”) elemek,

– és mindenki a saját tempójában haladhasson.

Mindez csak akkor lehetséges, ha kinyitjuk az óra kereteit.

A nyitott órának számos formája lehet, de közös bennük, hogy világos játékszabályok mentén működnek. Ezeket a gyerekekkel együtt alakítjuk ki, hogy az órán nyugalom legyen, és valóban mindenki dolgozzon.

A tapasztalat az, hogy a választás lehetősége – akár csak a feladatok sorrendjében – felszabadítóan hat a gyerekekre. A felelősség nem elnehezíti, hanem motiválja őket. Önállóbbá válnak, megtanulják beosztani az idejüket, és elkezdenek felelősséget vállalni a saját tanulásukért.

Egy ilyen órán kívülről nézve talán szokatlan kép fogadja az embert. Minden gyerek dolgozik – csak nem ugyanazon. Van, aki a padban ülve feladatot old meg, mások a szőnyegen olvasnak. Előfordul, hogy egy gyerek magyaráz a társának egy feladatot, vagy tananyagot, aminél hiányzott. Én közben leülök valaki mellé segíteni, vagy egy kisebb csoporttal közösen dolgozom egy feladaton.

A tábla alatt feladatlapok vannak elhelyezve. Ha valaki végez, megnézi a lehetőségeket, és választ a következő feladatok közül. Néha tanulással összekötött társasjáték vagy kirakó is előkerül. Máskor mozgásos feladatokat szervezek, amikor a megoldáshoz a terem különböző pontjain elhelyezett információk között kell közlekedni. Előfordul állomásos munka is, amikor a gyerekek egyedül vagy párban haladnak végig a feladatokon.

Az óra végén röviden összeülünk. Mindenki elmondhatja, min dolgozott. A munkákat ugyanúgy be lehet gyűjteni – csak nem ugyanaz lesz minden gyerek füzetében.

A hét elején minden tanuló kap egy áttekintő táblázatot: benne a témák, a könyv- és munkafüzetoldalak, a kötelező és választható feladatok. Hétfőn közösen megnézzük a heti tervet, megbeszéljük, mi az, amit mindenkinek el kell végeznie, és mi az, ami választható. Az órák elején gyakran van közös bevezetés, magyarázat, beszélgetés vagy olvasókonferencia, a fennmaradó időben pedig mindenki a saját tempójában, sorrendjében és szintjén dolgozik.

A nyitott óra az első lépés a perszonalizált tanulás, az egyéni tanulási útvonal felé. Nem kérdés, hogy erre szükség van. Egyenfeladatokkal és központilag diktált tempóval legfeljebb az osztály egy részét tudjuk elérni – a többiek pedig kimaradnak a tanulásból.

Ha valóban azt szeretnénk, hogy minden gyerek fejlődjön, akkor az órát a gyerekek eltérő igényeihez kell igazítani. A nyitott tanítás nem liberalizmus, hanem tudatosan megtervezett, gyerekközpontú és professzionális pedagógiai szervezés.