Annanéni

Te kinek a hatására lettél az a pedagógus, aki ma vagy?

Az én pedagógusi énemet a jó tanáraim, az ifjúsági vezetői éveim és azok a kollégák formálták, akiktől az évek során tanulhattam.

Most, pedagógusnapon eszembe jutott életem egyik legjobb munkahelye, a berlini Heinz-Galinski Iskola.

Már az is mesébe illő volt, ahogy oda kerültem. Júliusban elküldtem az önéletrajzomat, amire hetekig semmilyen választ nem kaptam. Öt héttel később, augusztusban felhívott az igazgatónő, és megkérdezte, hogy még érdekel-e az állás, mert akkor fizetnék a repülőjegyemet az állásinterjúra.

Amikor megérkeztem Berlinbe, az igazgatónő első látásra a nyakamba borult, és elmesélte, hogy aznap reggel örömében az asztalon táncolt, mert végre megérkezett a tanítási engedélyem. Az interjú után megkértek, hogy várjak kint, amíg egyeztetnek a fenntartóval. Miközben a folyosón ültem, több kolléganő odajött hozzám, bemutatkozott, és elmondta, mennyire örülnek annak, hogy hozzájuk jövök tanítani.

Néhány perc múlva visszahívott az igazgatónő, elém állt, kezet nyújtott, és azt mondta:

– Gratulálok az új munkahelyedhez.

Az első tanítási napon betolt egy osztályterembe, és közölte:

– Ők az osztályod.

Ott maradt tíz percet, majd miközben játszottam a gyerekekkel, rám mosolygott és kisétált.

Minden nap örömmel mentem be abba az iskolába. A kolléganőim időnként anyagokat tettek az asztalomra:

– Ezt csinálom ma az osztályommal. Fénymásoltam neked is egy példányt, hátha érdekel.

Bármikor benézhettem hozzájuk, és ottani kezdőként is teljesen egyenrangú partnerként kezeltek. Az iskolai ünnepségeken együtt táncoltunk, énekeltünk, bolondoztunk. Szinte minden olyan módszert, amelyet ma is használok, ott vagy az azt követő években tanultam meg.

Életem legboldogabb munkahelyi évei voltak.

Később konfliktus alakult ki a fenntartó és a tantestület között, amelynek következtében szinte a teljes tanári kar felállt. Köztük én is. Mégis, a volt kollégák a mai napig minden évben összejönnek, és engem is mindig meghívnak.

Az érkezésem mögött azonban egy szomorú történet húzódott meg.

Nicole, aki azt az első osztályt kapta volna, amelyet végül én vezettem, súlyosan megbetegedett. Az állásinterjúm napján jött be utoljára az iskolába. Éppen a huszonöt éves tanítói jubileumát ünnepelték.

Megkérdezte az igazgatónőt:

– Ki jön helyettem?

Amikor rám mutattak, csak ennyit mondott:

– Jó lesz.

A tanteremben a tanári asztal fölött egy szélcsengő lógott. Nicole hagyta ott. Azóta is minden osztálytermembe magammal viszem, felakasztom az asztalom fölé, és azzal csengetek be az órák elején.

A napközis kolléganőm időnként mesélt róla, arról, hogyan tanított, hogyan bánt a gyerekekkel. Azt hiszem, a terem, a történetek és ez a kis szélcsengő valahogy továbbadtak valamit az ő szellemiségéből.

Pedagógusnapon sokszor a saját munkánkra gondolunk. Pedig mindannyian egy kicsit azokból az emberekből is épülünk, akik előttünk jártak. És ha szerencsések vagyunk, egyszer majd mi is hagyunk magunk után valamit, ami tovább él egy tanteremben, egy kollégában vagy egy gyermek emlékeiben.