Múlt héten az iskola régen és ma volt a témánk. Felolvastunk egy 125 éves iskolaszabályzatot, és eljátszottuk a benne leírtakat. A gyerekeknek fel kellett állniuk, amikor beléptem a terembe, és kórusban kellett köszönniük. Összekulcsolt kézzel, összezárt lábbal ültek a padban. Még a jelentkezés mozdulata is pontosan le volt írva.
Külön gyakoroltuk, hogyan kellett elővenni a könyvet a tanító vezényszavára: egyre benyúlni a padba, kettőre kitenni a könyvet az asztalra, háromra mereven a tanítóra nézni. Mai szemmel nekem is megmosolyogtató volt mindez, a gyerekek pedig nagyon élvezték.
Ezt követően három rövid szöveg közül választhattak. A szőnyegre ülve megbeszéltük, ki mit olvasott, milyen ismeretlen szavak voltak a szövegekben, és belenéztünk egy régi órarendbe is. Rácsodálkoztunk, milyen tantárgyak voltak akkoriban: például szépírás és természetleírás.
Ezután megbeszéltem velük, hogy a héten az lesz a feladatuk, hogy interjút készítsenek az édesanyjukkal, az édesapjukkal vagy valamelyik nagyszülőjükkel az ő iskolás éveikről. A kérdéseket ők találták ki, én felírtam a táblára, és mindenki bemásolta a füzetébe. Egyetlen kérdést tettem hozzá: „Voltál-e kisdobos vagy úttörő?” Néhány mondatban azt is elmondtam, mit jelentett ez.
Két nappal később ismét körbeültünk a szőnyegen. Mindenki elmesélte, milyen válaszokat kapott, és bemutatta a szüleiről, nagyszüleiről hozott, iskoláskorukban készült fényképeket. Egy kislány még az apukája régi tolltartóját is behozta.
Előre nem mondtam, hogy osztályzatot is kapnak majd, hogy ne vegyem el tőlük a munka örömét. Utólag azonban ötöst adtam mindenkinek, aki ügyesen feljegyezte a válaszokat a füzetébe, hiszen valódi, saját munkával létrehozott produktum született.
Elkészítették életük első interjúját.
Vélemény, hozzászólás?